1986.03.04-én születtem Kecskeméten. Az általános iskolás tanulmányaim megkezdésével egy időben ismerkedtem meg a futball alapszabályaival. Karakas Ferenc volt az első edzőm, aki elindított ezen a rögös úton. Először, mint minden kissrác én is csatárként kezdtem. Sajnos a tudásom nem volt elegendő ahhoz, hogy csatárt játsszak és így igen fiatalon kezdtem egyre hátrébb szorulni. Körülbelül 10 vagy 11 éves lehettem, mikor a csapatnak nem volt kapusa és apukám felvetette, hogy mi lenne, ha kipróbálnám magam a kapuban. Mivel az öcsém is kapus és engem is érdekelt a dolog, kesztyűt ragadtam.
13 éves voltam, amikor az akkori csapatommal elindultunk a megyei bajnokságban, amit fél nagypályára játszottak és 5x2-es kapukra. A csapatban én voltam az egyik legidősebb és az edzőm úgy döntött, hogy én leszek a csapatkapitány. Nagyon tetszett ez a szerepkör is. A bajnokságot megnyertük és csak azért nem én lettem a legjobb kapus, mert a sorozatban résztvevő bajaiak edzője nem nagyon szimpatizált a kecskemétiekkel. Ezért nem bánkódtam, mert mégis csak bajnokságot nyertünk és ez kárpótolt mindenért.
 Első súlyos sérülésem is igen korán ért (1999.szeptemberében). Ezt sajnos az első nagypályás bajnoki mérkőzésemen sikerült összeszednem. Békéscsabán játszottunk, én kezdőként léptem pályára. A mérkőzés 5. percében egy kijövetelnél ütköztem az ellenfél játékosával és olyan szerencsétlenül estem a térdemre, hogy a térdkalácsomból letört egy csontdarab. A műtét során kiderült, hogy nem lehet a csontot eltávolítani, vissza kell csavarozni, mert túl nagydarab volt ahhoz, hogy csak úgy kivegyék. A műtétre Székesfehérváron került sor, mert a kecskeméti kórházban még azt sem tudták megállapítani, hogy mi lehet a probléma. A műtétet Dr. Abkarovics Géza végezte, aki nagyon híres a sportolók körében és nagyon ért a térdsérülésekhez. A rehabilitáció fél évig tartott.
Az általonos iskola befejezése után Dunaújvárosba kerültem, ahol a Dunaferr csapatában fociztam. Itt két középiskolába is jártam, az első nem nyerte el a tetszésemet, ezért váltottam. Újvárosban csak egy évet töltöttem el, mert hívott a Fradi próbajátékra. Mielőtt felkerültem részt vettem Józsa Miklós kapusedzésein is, és ő mondta, hogy nyugodtan igazoljak ide, mert lát bennem fantáziát. Az ő szakmai véleménye nagyon fontos volt számomra, mert nem 5.számú kapusnak akartam odaigazolni.
 Pesten először a Gundel Károly Középiskolába jártam. Sajnos két év után megint váltanom kellett és a harmadik osztályt már a Szent István Közgazdasági Középiskola labdarúgó osztályába kezdtem és itt is érettségiztem le. A Fradiba először két évet töltöttem, ami nem úgy sikerült, ahogy tervezetem. Nem annyit védtem, amennyit szerettem volna, de mivel az edzéseken 100%-ig odatettem magam és a kapustrainingeken is töretlenül fejlődtem, így csak a meccs hiányzott. Mikor Zoran Kuntics lett a Fradi Ifi A edzője, ő Kemenes Szabolcsot és  Dézsi Balázst favorizálta. Ezért Józsa Miklós és Varga Tibor célja az volt, hogy valahol rendszeresen védjek. Úgy döntöttek, kölcsönadnak. Ez az ötlet nekem is tetszett, mert tudtam, hogy Szabi mögött nem lesz lehetőségem védeni. Így 1 évre a Szent István csapatához kerültem. Kapusedzésekre ugyanúgy jártam a Népligetbe, mint a többi Fradi kapus. Ez nekem  duplán jó volt, mert a Fradiba történt kapusedzés után, még a Szent Istvánba is tartottak a kapusoknak traininget. A bizalmat elég hamar sikerült meghálálnom, mert az ősz folyamán meghívást kaptam az U19-es válogatottba, ahol két meccsen is védhettem (Szlovénia,Skócia). Nagyon jól ment a védés a Szent Istvánban és a csapatban is nagyon jól éreztem magam. Az egy év eltelte után visszatértem a Ferencvároshoz, ahol utolsó éves ifistaként az Ifi A első számú kapusa lettem. Egy olyan csapatba kerültem vissza, amelyik a bajnokságban szereplő csapatokhoz képest igen fiatal volt, de ez a pályán nem mutatkozott. Nagyon jó közösséget alkottunk a gyepen és az öltözőben is. Kapustársam, Somodi Bence volt, aki idén nyáron Angliába igazolt a Blackburnhöz. Az ősz és a tavasz folyamán is igen jó helyen szerepeltünk a ranglistán. A húsvéti szünetben részt vettünk Olaszországban egy tornán, ahol a Juventussal, a Regginaval és a helyi Maranelloval voltunk egy csoportban. A torna során a Regginát vertük 1:0-ra és így elég jól sikerült a bemutatkozásunk. A következő meccs a hazaiak ellen volt, ami igazságos 0:0-ra végződött. Az utolsó mérkőzésen a Juventustól sajnos 1:0-s vereséget szenvedtünk, de a csoportból így is továbbjutottunk. Az elődöntőben a Treviso együttesével kerültünk szemben, akikkel egy igen kemény meccset játszottunk. A végén mi örülhettünk a 2:1-es győzelemnek és készülhettünk a másnapi Juventus elleni döntőre. A csapatból mindenki érezte, hogy nagy csata lesz és van miért visszavágni a Juvénak. A mérkőzésre szerencsére mindenki úgy készült, hogy nem mindennapi lehetőség egy ilyen kaliberű csapattal döntőt játszani. A mérkőzés csodálatos körülmények között került megrendezésre, remek pályán és remek hangulatban. Az 500 fős olasz publikumot a szintén a tornán résztvevő 89-es korosztályunk üvöltötte túl. A csapat felnőtt a feladathoz és a hármas sípszó elhangzásakor mi örülhettünk, mert nyertünk 2:0-ra és a győzelemmel egy gyönyörű kupát is nyertünk. Nagy sikert értünk el. Úgy érzem, hogy ez egy örök élmény számunkra.
Nagyon sokat köszönhetek a Ferencvárosnál Józsa Miklós kapusedzőmnek, Rubold Péternek a volt csapatedzőmnek és segítőinek, Takács Lászlónak és Bücs Zsoltnak valamint a Szent Istvánnal dolgozó Patonyi Lászlónak¼, és Székely Zsoltnak. Peti bá’ az év végi értékelésében Nagy Józsit, Nagy Sanyit és engem az egész éves teljesítményünk alapján a csapat fölé emelt. Ez szintén nagy elismerés volt számomra.
Az eddigi sikereim arra ösztönöznek, hogy még többet és keményebben dolgozzak, mert tudom, hogy egyszer a munka beérik és sok sikerben lesz részem a kapuban!